Először is, a cím provokatívnak hangozhat, de sebaj, ugyanis pontosan ez volt a célom. Az embereket gyakran csak sokkolva lehet felébreszteni a hétköznapi álmaikból, és ehhez a blogbejegyzéshez éles elmére van szükség, különben nem hallja meg senki. Az Istehitről van most szó, de teljesen más megvilágításban, ahogyan ezt a kérdést általában szokták vizsgálni. Itt most nem arról elmélkedem, hogy vajon létezik-e Isten, vagy sem, hanem, hogy akik úgy vélik, hisznek a létezésében, valóban hisznek-e, vagy csak azt hiszik, hogy hisznek benne. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de megfigyelésem szerint ez sokkal több embert érint, mint azt sokan gondolnák.

A környezetemben lévő emberek esetében is azt tapasztalom nap, mint nap, hogy dogmaszinten szimbolikusan hisznek Isten létezésében, vagyis, ha a szemükbe mondod, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, hogy hisznek, ezt erős indulatok kíséretében sértődötten megcáfolják. Most azokról van szó, akik elméleti Istenhívők, de az életük semmiben sem tükrözi azt. Tudják azokat az elveket, amelyek szerint élniük kellene, azonban a saját életükben ezt egyáltalán nem alkalmazzák. Lehet, hogy nem tudják, hogyan. Ha pedig valaki kijelenti, hogy ateista, azt mély megvetéssel lenézően kigúnyolják. Ezzel nem is az a főgond, hogy lenézik őket, vagy a megtestesült gonosznak tekintik őket, hanem az, hogy ha ő maga sem él a hite szerint a mindennapokban, holott kereszténynek vallja magát, semmivel sem él másképpen azoknál, akik nem hisznek Isten létezésében.

Példaként említhetjük azt az esetet, amikor egy önmagát hívőnek tartó idős nénike nem mer elmenni a templomba, nehogy útközben kirabolják. Vagy, amikor a világ helyzete rosszabodik, az önmagát hívőnek tartó egyén, pánikot kap, és úgy érzi, hogy teljesen áldozata a körülményeinek, és hogy a véletlenen múlik, hogy ezt ő megússza-e, vagy sem. Na most, ezekben az esetekben ha rákérdezel, hogy miért nem bízik Istenben, ha egyszer hívőnek tartja magát, akkor ingerülten azt mondják, hogy foglalkozz a saját dolgoddal, de lehet az, hogy szelektív hallásuk miatt egyáltalán meg sem hallják amit kérdeztél tőlük. Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik teljes mértékben hisznek és bíznak az isteni gondviselésben, azok bátran, a legjobbat várva néznek szembe a kihívásaikkal, és nem zsémbelnek úgy mint egy ötéves kisgyerek.

Azoktól akiknek nincs meg mankóként az Istenhit, azoktól ez a viselkedés teljes mértékben elvárható, és nincs is ezzel baj, mivel nem hisznek az egyetemes elme hatalmában, ezért csak a szerencsében bíznak. Az ateista emberek pánikhelyzetben mindig hitelesen viselkednek. Félnek. Az Istenhívők azonban nem mindig hitelesek, ugyanis amikor próbára teszik a hitüket a zavaros körülmények, akkor ugyanúgy viselkednek, mint az ateisták. Kétségbeesnek.

Arra a feltételezésre jutottam, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia azt, amiben lelke mélyén hisz. Ó, nem ezek nem üres szimbólikus szavak, mert a valóság nem egy objektív valami, ahol pontosan körvonalazva van meghatározva, hogy, mi a valós és mi a hamis, hanem teljesen szubjektív, még akkor is, ha túloktatott elménk nem tud erre "logikus" magyarázatokat adni. Tehát, arról van szó, hogy egy ember ne azért higyjen ebben, vagy abban a dologban, mert a szülei, nagyszülei is abban hittek, és úgymond örökölték azt, hanem azért mert ő maga talált rá.

Szép dolog a családi vallási hagyomány, de olykor, akik ezt öröklik, annyira természetesnek veszik a hitet, hogy el sem elmélkednek rajta sosem, hanem mivel a családban és az adott közösségben Istenben hinni kötelező, ezért be sem mer gondolni abba, hogy Isten létezését bármikor is kétségbe vonja, ezért elnyomja magában a hitét. Aztán amikor megpróbáltatások sorozata jön, akkor derül ki, hogy tényleg hisz-e Istenben, vagy csak azt hiszi, hogy hisz, mert őt erre tanították.

Azok akik önként választották azt, hogy Istenhívők lesznek, mert a saját meggyőződésük ezt sugallta nekik, erősebb hitük van, mint annak aki örökölte ugyan a hitét, azonban sosem merte megkérdőjelezni azt. Az ember pedig érzi magában, hogy mi kelt benne jóérzéseket és mi kelt benne rossz érzéseket. Azt a hitet kell követni amelyek jóérzéseket keltenek. Ha egy vallás rossz érzéseket kelt, akkor nem érdemes erőltetni a dolgot. Persze vannak vallások amelyek túlnyúlnak a szellemi, spirituális témákon, és gyakran "világivá" válnak azáltal, hogy az emberi egót helyezik előtérbe, ezzel különbséget téve ember és ember között. Ezek és hasonló vallások, nem a hitről szólnak, hanem csupán fölhözragadt buta dogmákról. De itt nem is a vallásokról van szó, hanem a hitről, amelyhez nincs szükség semmilyen vallásra, és alapesetben nem is kellene pénzügyi alapokon nyugvó vallási szervezeteknek létezniük.

Fontos, hogy amikor az ember a hitét keresi, zárjon ki a külvilágból mindenfajta befolyást, és csak a belső hangjára hallhgasson, mert az az egyetlen, amely minden embernél csalhatatlanul működik. Aki pedig a belső hang létezésében sem hisz, akkor annak tényleg van mitől félnie, hiszen sosem fog megszabadulni a kétségeitől. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy ezeket nem üres szavakként írom most le, mert divatos ezeket használni, hanem mert ez a meggyőződésem. Mivel ez az én blogom a saját meggyőződéseimről írok, azonban ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen vagyok, sőt, várok minden olyan hozzászólást is, amelyek esetleg megcáfolhatják a fent leírtakat.